Nehéz eldönteni, hogy kínos-e vagy szánalmas, amikor egy nulla százalékos párt társelnöke akar parlamenti helyeket kialkudni magának, és nemlétező szervezete még pár tagjának. Karácsony Gergely, aki gerincét vesztve kódorog az ellenzéki térfélen, erre tett kísérletet.
Karácsony Gergely olyat tett, ami nem megbocsátható. Átverte politikai szövetségesét, az Együttet. Előtte kuncsorgott az általa korábban elhagyott LMP-nél, majd rátalált az MSZP-re. Arra a pártra, amelyről korábban azt állította, hogy jobban utálja, mint a Fideszt.
Karácsony kaméleon volt, aki mindenkinek szimpatikus akart lenni, végül mindenki szimpátiáját elvesztette. Pár fős pártja nem érdekel senkit, a szövetségesi hűséget nem ismeri, képtelen tartani a szavát. Az MSZP listáján remél most befutó helyet, hátha ott még befogadják. Ha megteszik a szocik, lelkük rajta. Ez a sztori arról szól, hogy nem lehet más a politika. A megélhetés, a pályán maradás reménye felülírja az erkölcsöt, a tisztességet, összeroppantja a gerincet. Még pár napja is a külön pártlisták mellett érvel, most pedig hirtelen a közös listában látja a jövőt. Mi ez a pálfordulás? El lehet árulni a szövetségest pár mandátumért? Nem az ilyen embert hívják megélhetési politikusnak?
Karácsony azt mondta a tévében, hogy ő milyen népszerű és ő ezt hozná a közösbe. Kár, hogy nem szavazatot ígért. Arra nagyobb szükség lett volna. A népszerűség egy dolog, a politikai képesség és teljesítmény egy másik kategória. Eddig hiányzott a teljesítmény, mostantól oda a népszerűség is.