Nincs könnyű helyzetben a demokratikus ellenzék. Orbán támogatottsága - normál választási körülmények között biztos vereség szintjén - de stabilizálódott. A közbeszédet a menekültekkel szembeni gyűlöletkeltéssel uralja a Fidesz. Emberei a helyükön, az ellenzék darabokban. Lássuk ennek néhány okát és okozatát.
Nem könnyű ma ellenzéki politikusnak lenni. Ócsárolja őt a kormánypárt és annak szélsőjobbos szövetségese, megannyi sajtóterméke, de ugyanígy szidja saját híve is. Arról ismerszik meg az ellenzéki politikus, hogy úgymond önnön támogatói sem ismerik el tudását, képességeit, és valós teljesítményét sem. Mondhat bármit, az kevés, nem elég, több kell. Megmaradt sajtója is szánakozva, lekicsinylően beszél róla, ezzel is segítve a fasizálódó kormány stabilitását.
Egy részük Facebook-ellenállóként forradalmat kér számon az ellenzék pártjain, miközben egy pár ezres tüntetés szervezői sem értenek egyet egymással, és ugyanezek alig várják, hogy más ellenzékieket kirekeszthessenek. Számon kérik a pártokon, miért ülnek a parlamentben, a megyéket, városokat, falvakat irányító testületekben, miközben választók százezrei küldték oda őket és ugyanezen százezrek sehol sem követelték tőlük a kivonulást, mandátumaik visszaadását. Eszükbe sem jut, hogy az általuk remélt forradalomhoz emberek tömegei kellenek. Nem lesz elég a számonkérés ígérete. A kirakatok újraüvegezése után kormányozni is kell.
Nem gondolnak arra, hogy ha megvetett pártjaik feladják parlamenti és önkormányzati pozícióikat, akkor e pártok gyakorlatilag feloszlathatók. Anyagilag ellehetetlenülnek, arra sem lesz pénzük, hogy benzint tegyenek a kocsiba és eljussanak vidéki választóikhoz. Nem tudnák szervezeteiket fenntartani. Még annyi beleszólásuk sem lenne a közügyek ellenőrzésébe, mint jelenleg. Abban bíznak a folyton dörmögők, hogy a pártok az önként vállalt kivonulással "visszaszerzik" a nép bizalmát. Nem veszik észre, hogy a kivonulás csodája három napig tartana, a parlament átalakulna Fidesz-Jobbik-LMP országgyűléssé és minden menne tovább, ahogy eddig. Ha eddig nem ment ki senki a magyar Majdanra, akkor ezután sem fog, csak azért, hogy egyúttal kifejezze háláját a harakirit elkövető hősök iránt. Azt mondja méltatlankodva, az ellenzéki politikusnak az egzisztenciája számít. Igen, az is számít - ahogy annak is, aki ezt kifogásolja.
A forradalomnak is megvan a maga ideje. Nyilván sokan rombolták volna le a Bastille-t 1787-ben is, de még várni kellett vele. Az 1954-es, elvesztett foci VB-döntő után is törtek kirakatok, de a forradalom 1956-ban jött. 1989 is 1989-ben volt, nem, mondjuk, Csernyenko rövig uralma idején...
Összefogást kérnek számon a pártokról, miközben egymást is sértegetve levelezgetnek közösségi oldalak nyílt fórumain. Egyszerre követelik, hogy a "régiek" miért nem cselekednek és vonultatnák őket vissza, mondván, már lejáratták magukat. Pedig nem lehet egyszerre aktívnak lenni és visszavonulni. Ha elolvasnak egy nekik nem tetszó nyilatkozatot, szembesülnek egy szerintük helytelen személyi döntéssel, azonnal dérrel-dúrral csapják oda tagkönyvüket, erre buzdítanak mindenki mást is. Elkezdenek aggódni a demokráciáért, holott éppen a hatalmon levők tették azt tönkre.
Dívik a csodavárás, hogy jöjjenek az újak. Nem látják be, hogy ez nem kívánságműsor. Az igazi politikus jön magától, mert jönni akar. Terve van önmagával, egy párttal, egy országgal és van benne hit, erő, elszántság, hogy cselekedjen. Képes a semmiből is előjönni. Nem mondja egyik nap, hogy a hazája boldogulására és a diktatúra elleni harcra teszi fel az életét, másnap meg azt, hogy ő most egy társkereső oldalt gründol és bocsi, de kiszáll. Cselekedni képes, vizióval is rendelkező politikus személyiségből kevés van - és kevés is lesz. Az elmúlt huszonöt évben Antall, Orbán és Gyurcsány. Nem elég kiabálni egy színpadról egyszer, kétszer. Karizma, párt, támogatottság és program nélkül nem fog menni.
A demokratikus ellenzék egyik híve versenyt akar, tőkét, kapitalizmust és liberalizmust, a másik Kádár világát vágyja vissza és csak az osztogatásban hisz. Az egyik a melegek házasságáért harcol, a másik homofób. Az egyik azt kiabálja, miért nem bontják le a pártok a drótkerítést, de ha hívnák, hogy menjen segíteni, azt mondaná, hogy a menye az önkormányzatnál dolgozik, nem kockáztathatja, hogy kirúgják. Fitymál, hogy milyen kevesen vannak az ellenzéki párt tüntetésén, pedig azok a "kevesek" helyette is arcukkal vállalják a nézeteiket. Méltatlankodik, hogy a pártok nem eléggé beágyazottak, holott aki megy helyette is, azt két méterről filmezi a fideszes, fenyegeti a jobbikos, és a hétköznap valódi hőse a saját idejét, pénzét, nyugalmát áldozza az Orbán elleni küzdelemre - helyette is.
A demokratikus ellenzék támogatója folyton csalódott. Csalódott abban, amikor az ő pártjai és emberei kormányoztak. Ugyan elismeri, hogy akkor jobb volt, de nem eléggé, és különben is, mennyit hibáztak. Elfogadja, hogy a létrejött pártok a realitás, de minden második szavával azt sugallja, nem érdemes rájuk szavazni. Megosztja az erről író publicista és politológus dolgozatait, elemzéseit, hogy na ugye, én is ezt mondom, észre sem véve, hogy ezzel is kiszívja az erőt az ellenzékből.
Nem segíti a tisztánlátást, hogy az egykor kormányzók egy része is megtagadja saját volt kormányát - ilyet jobboldali sosem tenne -, ez csak a baloldal és a liberálisok sajátja. Mások alámerülnek, kibekkelnek és azt az igét hirdetik, hogy most úgy is húsz év Orbán jön, mert ez egy ilyen ország. Ezzel pedig megint csak Orbánt segítik.
Nem lesz könnyű ilyen körülmények között változtatni az ország sorsán, pedig kellene. Ám ehhez előbb az ellenzék híveinek a saját fejükben is rendet kellene tenni.